2. rész - 1. fejezet

Sziasztok ^^ Meghoztam a 2. részt is. Mivel 5-én (szerdán) elmegyek a rokonomékhoz, előbb hozom a következő részt. Köszönöm az 1 feliratkozót :)) Jó olvasást. ♥ Ha tetszett, iratkozzatok fel és kommenteljetek.♥


   Hannát azon nyomban körbevették, amint megérkezett az iskola parkolójába. Mindenki ott volt, az egész társaság, akiket június vége óta nem látott, plusz négy vagy öt újonc, akik a dicsfényükhöz törleszkedve próbáltak némi népszerűségre szert tenni.
Hanna egyesével viszonozta a barátnők ölelését.
   Spencer legalább három centit nőtt, amitől kihívóbb és Voguemodellesebb lett, mint valaha. Hűvösen üdvözölte Hannát, majd hátralépett, és közben barna szeme résnyire szűkült, mint egy macskáé.
   Jesy egy centit sem nőtt, és göndör, fekete haja Hanna állát súrolta, miközben barátnőjét átölelte. Várjunk csak egy percet - göndör? -, gondolta Hanna. Eltolta magától az alacsony lányt.
  - Jesy! Mit műveltél a hajaddal?
  - Tetszik? Szerintem ettől magasabbnak látszom. - Jesy felpaskolta eleve levegős tincseit, és elmosolyodott, barna szeme izgatottan csillogott, kis, szív alakú arca pedig felragyogott.
   Hanna továbblépett. - Emily, te egy fikarcnyit sem változtál.
   Ez az ölelés mindkét részről egyformán meleg volt. Emily mindenkinél jobban hiányzott, gondolta Hanna, miközben a magas lányt nézte. Emily soha nem sminkelte magát; de erre tökéletes, halványbarna bőrével és sűrű, fekete szempillájával nem is volt szüksége. Ebben a pillanatban a fél szemöldökét felvonva mérte végig Hanna-t.
   - Hát, a te hajad két árnyalatnyit világosodott a naptól... de hol van a barnaságod? Azt hittem, kiéled magad a francia Riviérán.
   - Tudod, hogy soha nem szoktam lebarnulni. - Hanna felemelte az egyik kezét, hogy megvizsgálja. A bőre hibátlan volt, szinte már porcelánszerű, de éppen olyan világos és áttetsző, mint Jesy-é.
   - Várjatok csak - vágott közbe Jesy, miközben elkapta Hanna kezét -, erről jut eszembe, tudjátok, mit tanultam az unokatesómtól a nyáron? - Mielőtt bárki megszólalhatott volna, diadalittasan felvilágosította őket: - Tenyérjóslást!
   Páran felnyögtek, páran felnevettek.
   - Csak nevessetek! - jegyezte meg Jesy egy cseppnyi bosszúság nélkül. - Az unokatesóm azt mondta, hogy van hozzá tehetségem. Na, hadd lássam... - pillantott Hanna tenyerébe.
   - Siess, vagy elkésünk! - szólt rá Hanna türelmetlenül.
   - Jól van, jól van. Na, ez az életvonalad...vagy a szívvonalad? - A társaságban mindenki felnevetett. - Csendet; elmerülök a semmiben. Látok egy...Látok egy... - Jesy arca egyszerre csak üressé vált, mintha megrettentette volna valami. Barna szeme tágranyílt, de mintha már nem Hanna kezét bámulta volna. Olyan volt, mintha egyenesen átnézett volna rajta - valami nagyon rémisztő dologra.
   - Találkozol egy magas, szőkehajú idegennel - dünnyögte mögötte Emily. Többen vihogni kezdtek.
   - Sötét, igen, és idegen... de nem magas, és igen...szőkés... - Jesy hangja tompa volt és távoli.
   - Bár - folytatta egy pillanattal később, értetlen arckifejezéssel - régebben magas volt. - Tágra nyílt, barna szemét elképedten emelte fel, hogy Hanna-ra nézzen, - De ez lehetetlen...nem? - Elejtette Hanna kezét, szinte eldobta magától. - Nem akarok többet látni.
   - Oké, vége a műsornak. Menjünk! - szólt Hanna a többieknek kicsit ingerülten. Mindig is úgy tartotta, hogy az ilyen hókuszpókuszok csupán hókuszpókuszok, nincs bennük ennél több. De akkor miért kapta fel a vizet? Csak mert aznap reggel maga is majdnem kiakadt...
   A lányok elindultak az iskolaépület felé, de egy finoman hangolt motor robaja mindannyiukat megállította.
   - Azta! - bámult Spencer. - Micsoda autó!
   - Micsoda Porsche - javította ki Emily szenvtelenül.
   A sikkes, fekete 911 Turbó helyet keresve végigdorombolt a parkolón, éppen olyan lustán, mint egy áldozatra leső párduc.
   Amikor megállt, kinyílt az ajtaja, és a lányok a sofőrre pillantottak.
   - Ó, te jó ég! - suttogta Spencer.
   - Ezt meg is ismételhetnéd - lehelte Jesy.
   Onnan, ahol álltak, Hanna látta, hogy az illetőnek nyúlánk, szikár teste van. Kopott farmer volt rajta, ami valószínűleg csak zöldsághámozóval jön le róla este, szűk póló, és egy szokatlan szabású bőrkabát. A haja hullámos - és sötét.
   De nem volt magas. Csak olyan átlagos.
   Hanna kiengedte a levegőt.
   - Ki az az álarcos férfi? - kérdezte Emily. És a megjegyzése helyénvaló volt - a fiú szemét teljesen eltakarta a sötét napszemüveg, úgy védte az arcát, mint egy álarc.
   - Az az álarcos idegen - szólalt meg valaki más, és mindenki pusmogni kezdett.
   - Látjátok a kabátját? Olasz, mint Róma.
   - És ezt te honnan tudod? Még soha nem jártál a New York-i Rómánál messzebb!
   - Ajjaj! Hanna már megint úgy néz. Mint aki vadászni indul.
   - Az Alacsony, Sötét és Jóképű jobban teszi, ha vigyáz magára.
   - Nem is alacsony; tökéletes!
   A csivitelésből hirtelen Spencer hangja vált ki. - Jaj, ne már, Hanna! Neked ott van Liam. Mit akarsz még? Mit tudnál kezdeni kettővel, ami eggyel nem megy?
   - Ugyanazt. Csak hosszabban - nyújtotta el szavait Emily, és a csoport felnevetett.
   A fiú bezárta az autót, és az iskola felé indult. Hanna szinte oda sem figyelve utánaeredt, nyomában a többi lány, akár egy falka. Egy pillanatra ingerültség bugyogott fel Hanna-ban. Hát már sehova sem mehet egyedül, a tűsarkú sleppje nélkül? De Emily elkapta a tekintetét, és Hanna minden szándéka ellenére elmosolyodott.
   - Noblesse oblige - jegyezte meg Emily halkan.
   - Mi?
   - Aki az iskola királynője akar lenni, annak számolnia kell a következményekkel.
   Hanna összehúzta a szemöldökét, miközben besétáltak az épületbe. Hosszú folyosó terült el előttük, és egy farmeres-pólós alak tűnt el a közeli irodaajtó mögött. Hanna lassított, miközben a titkársághoz sétált, majd meg is állt, hogy elgondolkozva olvasgatni kezdje a parafa hirdetőtáblára tűzött cetliket az ajtó mellett. Volt ott egy nagy ablak is, amin keresztül látni lehetett az egész irodát.
   A többi lány nyíltan bebámult az ablakon és vihogott.
   - Szép hátsó traktus.
   - Ez tutira egy Armani-dzseki.
   - Szerinted valamelyik másik államból jött?
   Hanna a fülét hegyezte, hogy meghallja a fiú nevét. Úgy tűnt, valami nincs rendben odabent; Mrs. Clarke, aki a beiratkozással foglalkozott, egy listát nézegetett, és a fejét rázta. A fiú mondott valamit, mire a titkárnő egy ,, mit tehetnék?'' mozdulattal emelte a magasba a kezét. Végighúzta az ujját a listán, és ismét megrázta a fejét, ezúttal véglegesen. A fiú mintha elfordulni készült volna, aztán mégis visszafordult. És amikor a titkárnő felnézett rá, megváltozott az arckifejezése.

1. rész - Hazaérkezés

                                                                                                                                      Szeptember 4.


Kedves Naplóm!

Valami rettenetes fog ma történni.
Nem tudom, miért írtam ezt. Ez hülyeség. Nincs okom rá, hogy feldúlt legyek, de minden okom megvan a boldogságra, mégis...
  Mégis itt ülök hajnali fél hatkor, és rettegek. Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy csak az időzónák miatt vagyok megzavarodva. De ez nem magyarázza meg, hogy ennyire rémült vagyok. Ennyire elveszett.
   Tegnapelőtt, miközben Nora nénivel és Eleanorral jöttünk hazafelé a reptérről, furcsa érzésem támadt. Amikor befordultunk  az utcánkba, hirtelen arra gondoltam: ,,Anya és apa otthon várnak. Fogadok, hogy a tornácon lesznek, vagy a nappali ablakából figyelnek. Biztos nagyon hiányoztam nekik. ''
   Tudom hogy hülyeség.
   De még akkor is így érzem, amikor megláttam a házat és az üres tornácot. Felszaladtam a lépcsőn, megpróbáltam benyitni, és még a kopogtatóval is bekopogtattam. És amikor Nora néni elfordította a zárat, bevetettem magam az ajtón, és fülelni kezdtem az előszobában, azt vártam, hogy anya mindjárt lejön a lépcsőn, vagy apa kiszól a dolgozószobából.
   És akkor Nora néni nagy robajjal a földre ejtette mögöttem a bőröndjét, majd sóhajtott egy hatalmasat, és azt mondta ,,hát, itthon vagyunk''. Eleanor nevetett. Engem pedig borzalmas érzés öntött el, a legrosszabb életemben. Még soha nem éreztem magam ilyen végtelenül, reménytelenül elveszettnek.
   Itthon. Itthon vagyok. Miért hangzik úgy, mintha hazugság lenne. Itt születtem, Fell's Churchben. Mindig is ebben a házban laktam, mindig. Ugyanaz a jó öreg hálószoba fogad.
Ott van az égésnyom a padlón emlékeztetőnek, hogy Spencerrel titokban megpróbáltunk elszívni egy cigit ötödikben, és majdnem megfulladtunk. Ha kinézek az ablakon, látom a birsalmafát, amire Liam és a fiúk két éve felmásztak, hogy belógjanak a szülinapi ottalvós bulimra. Ott az ágyam, a székem, az öltözőasztalkám.
   De most minden furcsának tűnik, mintha nem ide tartoznék.
Én lógok ki innen. És az a legrosszabb, hogy úgy érzem, mintha tartoznék valahova, csak azt nem tudom, hova.
   Tegnap túl fáradt voltam, hogy elmenjek az évnyitó eligazításra.
Emily elkérte az órarendemet, de nem volt kedvem beszélgetni vele. Nora néni mindenkinek azt mondta, aki hívott, hogy kifeküdtem az időzóna-változástól, és alszom, de vacsoránál furcsa arckifejezéssel figyelt.
   Ma viszont találkoznom kell a többiekkel. Úgy beszéltük meg, hogy a parkolóban találkozunk iskola előtt. Ezért vagyok ilyen rémült? Talán tőlük félek?

   Hanna Marin abbahagyta az írást. Az utolsó mondatra meredt, majd megrázta a fejét, és a tolla megállt a levegőben a kicsi, kék bársonyfedelű könyv felett. Aztán hirtelen mozdulattal felkapta a fejét, és a nagy, félköríves ablakhoz vágta a könyvet és a tollat, ahonnan ártalmatlanul hullottak le, és a kárpitozott ablakpárkányon landoltak.
   Az egész olyan végtelenül nevetséges volt.
   Mióta fél ő, Hanna Marin attól, hogy emberekkel találkozzon?
Mióta fél bármitől? Felállt, és dühösen belebújt vörös selyemkimonójába. Még csak rá se pillantott a cseresznyefa öltözőasztalka feletti díszes, antik tükörre. Tudta, mit látna. Hanna Marint, a hűvös, szőke, karcsú divatdiktátort, akire minden fiú vágyik, akivel minden lány szívesen cserélne. Továbbá akinek ebben a pillanatban szokatlan mogorvaság ül az arcán, és megfeszül a szája.
   Egy forró fürdő meg egy bögre kávé, és megnyugszom, gondolta.
A mosakodás és öltözködés reggeli rutinja lecsillapította, és szívesen elpiszmogott vele, kényelmesen átválogatva új, Párizsból hozott ruháit. Végül egy halvány rózsaszín felsőre és fekete csőnadrágra esett a választása, amiben úgy nézett ki, mint egy bazsarózsa. Ennivaló vagyok, gondolta, és a tükörből egy magában mosolygó lány nézett vissza rá. A félelem elpárolgott, és a feledés homályába veszett.
   - Hanna! Merre vagy? Elkésel az iskolából! - A szavak alig hallhatóan szűrődtek fel odalentről.
   Hanna még egyszer végighúzta a kefét selymes haján, amit egy sötétrózsaszín szalaggal fogott össze. Majd felkapta a hátizsákját, és lement a lépcsőn.
   A konyhában a négyéves Eleanor gabonapelyhet evett, Nora néni pedig éppen odaégetett valamit. Nora néni az a fajta nő, aki mindig kicsit idegesnek tűnik; vékony, finom arca van, és világos, vékony szálú, kócos haja, amit hátrasimítva hord. Hanna puszit nyomott az arcára.
   - Jó reggelt, mindenkinek! Bocs, de nincs időm reggelizni.
   - De Hanna, nem rohanhatsz el evés nélkül. Szükséged van a proteinre...
   - Majd veszek egy fánkot a suli előtt - vágta rá Hanna. Nyomott egy puszit Eleanor hirtelenszőke fejére is, majd megfordult, és elindult.
   - De Hanna...
   - És valószínüleg Jesy-hez vagy Emily-hez megyek iskola után, úgyhogy ne várjatok rám a vacsorával. Sziasztok!
   - Hanna...
   De Hanna már a bejárati ajtónál járt. Becsukta maga mögött, elvágva Nora néni tiltakozását, és kilépett a tornácra.
   Majd megtorpant.
   Minden hajnali rossz érzés visszatért. Az aggodalom, a félelem.
És a bizonyosság, hogy valami rettenetes fog történni.
   A Maple utca kihalt volt. A magas, viktoriánus házak furcsán, némán álltak, mintha üresek lennének, mint az elhagyatott díszletházak forgatás után. Úgy néztek ki, mmintha nem lennének odabent emberek, de tele volnának különös, leskelődő dolgokkal.
   Erről van szó; valaki figyeli. A feje felett az égbolt nem kék volt, hanem tejfehér és áttetsző, mint egy hatalmas, fejjel lefelé fordított tál.
   A levegő egyre fullasztóbb lett, és Hanna biztosra vette, hogy valaki nézi.
   Egy sötét foltot pillantott meg a ház előtt álló öreg birsalmafa ágai között.
   Egy varjú volt az, ami éppolyan mozdulatlanul ült ott, mint körülötte a sárga levelek. Ő volt az a valaki, aki Hannát figyelte.
   A lány megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez nevetséges, de valahonnan tudta. Ez volt a legnagyobb varjú, amit valaha látott, kövér és fényes, szivárványosan fénylő fekete tollakkal. Minden egyes részletét tisztán látta: a mohó, sötét karmokat, az éles csőrt, a csillogó fél szemét.
   Olyan mozdulatlan volt, hogy akár viaszmadár is lehetett volna.
De miközben a varjút figyelte, Hanna érezte, hogy lassan elvörösödik, és hullámokban tör fel a forróság a torkán és az arcán. Mert a madár... méregette őt. Olyan pillantással, mint a fiúk szokták, amikor fürdőruhában van, vagy áttetsző blúzban. Mintha levetkőztetné a szemével.
   Mielőtt még ráébredt volna, mit csinál, Hanna ledobta a hátizsákját, és felkapott egy követ a kocsibeálló mellől.
   - Tűnj innen! - mondta és hallotta a saját hangjában a harag remegését. - Gyerünk! Tűnj innen! - Az utolsó szónál eldobta a követ.
   Szétrobbantak a leveleg, de a varjú sértetlenül szállt fel. Hatalmas szárnyai voltak, amelyek egy varjúcsapatra elegendő zajt csaptak. Hanna leguggolt a hirtelen pániktól, amikor a madár közvetlenül a feje mellett csapott egyet a szárnyaival, és a szél belekapott a lány szőke hajába.
   Aztán ismét a magasba lendült és körözni kezdett, a fekete sziluettként a hófehér égbolton. Aztán egyetlen éles károgással az erdő felé vette az irányt.
   Hanna lassan felegyenesedett, majd zavartan körülnézett. El sem tudta hinni, mit művelt az imént. Most, hogy a madár eltánt, az ég ismét hétköznapinak tűnt. Egy kis szellőtől susogni kezdtek a levelek, és a lány nagy levegőt vett. Az utca végén kinyílt egy ajtó, és rengeteg gyerek áradt ki rajta nevetve.
   Hanna rájuk mosolygott, ismét jól beszívta a levegőt, és úgy ömlött végig rajta a megkönnyebbülés, mint a napfény. Hogy lehetett ilyen kis lüke? Gyönyörű nap van, csupa ígéret, és semmi rossz nem fog történni.
   Semmi rossz nem fog történni, leszámítva, hogy elkésik az iskolából. Mindenki ott lesz már a parkolóban.
   De kimentheted magad azzal, hogy elmeséled, hogy azért késtél, mert Kukkoló Tomot dobáltad kővel, gondolta, és majdnem elnevette magát. Na, ezen aztán lenne mit gondolkodniuk.
   Anélkül, hogy egyetlen további pillantást vetett volna a birsalmafára, amilyen gyorsan csak tudott, végigsietett az utcán.

   A varjú becsapódott egy hatalmas tölgyfa lombjában, és Niall reflexből felkapta a fejét. Amikor meglátta, hogy csak egy madár, megnyugodott.
   A tekintete visszahullott a kezében tartott erőtlen kis fehér alakra, és érezte, ahogy megvonaglik az arca a bűntudattól. Nem akarta megölni. Ha tudta volna, hogy ennyire éhes, akkor valami nagyobbat vett volna üldözőbe, nem egy nyulat. De persze pont ettől volt a legjobban megrémülve: hogy soha nem tudta, milyen erős lesz az éhség, vagy hogy mit kell majd megtennie a csillapításért. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezúttal csak egy nyulat ölt meg.
   Az ősöreg tölgyfák alatt álldogált, és a napfény ömlött végig szőke haján. Farmerben és pólóban Niall Tomlinson éppen úgy nézett ki, mint egy átlagos középiskolai tanuló.
   De nem volt az.
   Az erdő mélyére, ahol senki nem láthatta, táplálkozni ment.
Most gondosan végignyalogatta az ínyét és az ajkait, hogy egyetlen folt se maradjon rajtuk. Nem kockáztathatott. Ez az álruhásdi önmagában is éppen elég nehéz lesz.
   Egy pillanatra megint eltöprengett azon, hogy nem kellene-e az egészet feladnia. Lehet, hogy vissza kellene mennie Olaszországba, az előző búvóhelyére. Miért is hitte, hogy készen áll, hogy ismét csatlakozzon a napfény világához?
   De elege volt már abból, hogy az árnyak között kellett élnie. Elege volt a sötétségből és azokból a dolgokból, amik a sötétségben léteznek. És leginkább a magányból.
   Nem tudta pontosan, miért éppen a virginiai Fell's Churchre esett a választása. Az ő mércéje szerint fiatal város volt, a legöregebb épületeit is csupán másfél évszázada húzták fel. A polgárháború emléke és szelleme azonban itt még mindig élt, éppoly valóságosan, mint a hipermarketek és a gyorséttermek.
   Niall tudta értékelni a múlt tiszteletét. Úgy gondolta, képes lesz majd megkedvelni Fell's Church népét. És talán - csak talán - a helyét is megtalálja közöttük.
   Persze teljesen soha nem fogják befogadni. Erre a gondolatra keserű mosolyra torzult a szája. Annál okosabb volt, hogy ebben reménykedjen. Soha nem lesz olyan hely, ahol otthon érezhetné magát, ahol tényleg önmaga lehetne.
   Hacsak nem úgy dönt, hogy az árnyakhoz akar tartozni...
   Elhessegette a gondolatot. Megtagadta a sötétséget; maga mögött hagyta ar árnyakat. Kitörölte a hosszú éveket, és tiszta lappal indult ezen a szent napon.
   Niall rájött, hogy még mindig a kezében tartja a nyulat. Gyengéen lefektette a barnatölgy avarágyára. Valahonnan messziről, túl messziről ahhoz, hogy emberi fülek felfogják, egy róka neszezését hallotta.
   Ide gyere vadász testvér, gondolta szomorúan. Vár a reggelid.
   Miközben dzsekijét átvetette a vállán, észrevette a varjút, ami korábban megzavarta. Még mindig a tölgyfán pipiskedett, és mintha őt figyelte volna. Volt benne valami nem helyénvaló.
   Már majdnem elindított felé egy puhatolózó gondolatot, hogy megvizsgálja a madarat, de leállította magát. Emlékezz rá, mit ígértél, gondolta. Ne használd az Erőt, amennyiben nem feltétlenül szükséges. Amennyiben van más lehetőséged.
   Szinte hangtalanul haladt az avaron és a száraz ágakon át az erdő széle felé. Ott várta az autója. Egyszer visszanézett, és látta, hogy a varjú elhagyja az ágat, és leveti magát a nyúlra.
   Volt valami baljóslatú a mozdulatban, ahogy széttárta felette a szárnyát, valami valjóslatú és diadalittas. Niall torka összeszorult, és majdnem visszament, hogy elzavarja a madarat. De végtére is, a madárnak éppen annyi joga van megenni, mint a rókának, mondta magában.
   Vagy neki.
   Ha újra találkozik vele, belenéz majd a gondolataiba, határozta el. De most elkapta a pillantását, és az állkapcsát megfeszítve végigsietett az erdőn. Nem akart elkésni a Robert E. Lee középiskolából.

  

Szereplők+tudnivalók

Halii ^^
Köszönöm az 50+ megtekintést ♥ Pár dolog: a blog kinézetét plussz a fejlécet csinálgatom és próbálom összehozni.. ^^ Úgyhogy bocsi ha esetleg sokat változik vagy valami, de próbálom a lehető legjobbá tenni ezt a blogot :))
Hozom a szereplőket, akikre vártok, hogy tudjátok, kik is vannak a történetben.. Persze az első 3 szereplőnket később is látni fogjátok..
Ha új szereplők lesznek, kiírom előtte vagy utána, vagy a sztoriba beszúrok egy képet az új szereplőnkről :))

Most pedig, itt van az első 3 fő szereplőnk.





    Hanna Martin




    Kor: 19

    Szemszín: kék

    Hajszín: szőke









Louis Tomlinson

Kor: 22 nek kinéző, 165 éves vámpír

Szemszín: kék

Hajszín: mogyoróbarna














Niall Tomlinson

Kor: 20 nak kinéző, 163 éves vámpír

Szemszín: kék

Hajszín: festett szőke

Prológus

Sziasztok. Ez a történet a Vámpírnaplók könyvéből készült sztory lesz ^^
Remélem tetszeni fog, és minnél többen olvassátok majd, mert a történet hosszú lesz. :))
Szóval, jó olvasást. ♥
UI: Az új részek minden szerdán és vasárnap fognak jönni.


A zenekar lassú számmal indított. A fiú még mindig a lányt nézte, szinte felitta a tekintetével. Kék szeme elsötétült, fekete lett a vágytól. A lánynak hirtelen az az érzése támadt, hogy a fiú bármelyik pillanatban odaránthatja magához, és megcsókolja anélkül, hogy egy szót is szólna.
  - Szeretnél táncolni? - kérdezte lágyan. A tűzzel játszom, olyasmivel, amit nem értek, gondolta váratlanul. És abban a pillanatban rájött, hogy fél. A szíve vadul kalapált. Úgy érezte, mintha az a kék szem a felszín alatt, valahol mélyen érintené meg - a mélység pedig azt kiáltotta: veszély. Valamilyen ősi, a civilizációnál is régebbi ösztön azt súgta: fuss, menekülj.
De nem mozdult...